A cukorbetegség (diabétesz mellitusz) növekvő gyakoriságú megbetegedés. Míg 1994-ben felmérések szerint világszerte mintegy 110 millió embert érintett, ez a szám 2010-ben meghaladta a 239 milliót, előrejelzések szerint 2030-ban eléri a 289 milliót. Klinikai megjelenése - panaszok, a kezdeti tünetek viharos vagy lassan kialakuló természete, esetleges szövődmények társulása, stb. - változatos, az egyes formák a háttérben álló kórfolyamatok alapján a jelenlegi osztályozás szerint 4 csoportba sorolhatók.

Közülük gyakoriságát tekintve az 1-es - korábban "inzulin-függő"-nek nevezett, és a 2-es - a régi elnevezés szerint "nem-inzulin-függő" - típus a legnagyobb jelentőségű. Az esetek döntő többsége ez utóbbi csoportba tartozik (az inzulin a hasnyálmirigy ún. belső elválasztású részében, speciális sejtekben termelődő hormon, a vércukorszint szabályozás legfontosabb tényezője).

Kezelése minden formában három pilléren nyugszik: a megfelelő, szénhidrát- és energiatartalmában egyaránt meghatározott étrenden, az életmódba épített, napi rendszerességű, a teherbíró képességhez és az edzettségi állapothoz igazodó fizikai aktivitáson, valamint az ezeket szükség szerint kiegészítő gyógyszeres kezelésen, ez utóbbihoz sorolva az inzulint is. A két előbbit együtt "életmódkezelésként" említi a szakirodalom, ezzel is hangsúlyozva a kezelésben betöltött meghatározó szerepüket. A naponta többszöri, étkezésenként meghatározott - szakkifejezéssel "kvantált" - szénhidrát- és energiatartalmú étkezésekből álló étrendet a korábbi források "diétaként" említették, s az érintettek körében leggyakrabban még ma is ez az elnevezés használatos. Ez a "diéta" azonban nem különbözik a mindenki számára ajánlható egészséges étrendtől. Korunk emberét általában veszélyezteti a túlzott kalória-, fölös zsír- és fehérje tartalmú étkezés, ami az elkényelmesedő életmóddal, a napi rendszerességű fizikai tevékenység csökkenő mértékével (vagy hiányával) együtt a túlsúly, elhízás közvetlen kiváltó tényezője.

A súlytöbblet - és a hátterében álló zsírszövet felszaporodás - az inzulinhatás csökkenéséhez vezet. A felgyorsult életmóddal, munkahelyi, közlekedési és otthoni feszültségekkel kapcsolatos stressz az inzulinhatás csökkenése, az ún. inzulinrezisztencia további tényezője. A hasnyálmirigy többlet-inzulintermelésre kényszerül, hogy az élettanit meghaladó vércukorszint emelkedés elkerülhető legyen. Az inzulintermelő kapacitás előbb-utóbb kimerül, ami cukorbetegség kialakulásához vezet. A 2-es típusú cukorbetegség ijesztően növekvő előfordulása elsősorban az elhízás gyakoriságának emelkedésévei magyarázható.

Már a testtömeg indexel (angol kifejezéssel "body mass index", jelölése: BMI, a kg-ban kifejezett testsúly és a m-ben megadott magasság négyzetének a hányadosa, kalkulátor itt) jellemzett normális tápláltsági állapot (21-22 kg/m2) fölött nő a diabétesz kialakulásának kockázata. A túlsúly alsó határát jelző 25 kg/m2-es értéknél a kockázat az ideális testsúlyéval rendelkezőkéhez képest nyolc-, elhízás esetén, azaz >30 kg/m2-es BMI érték mellett negyvenszeres mértékű.

1-es típusú cukorbetegségben nem az inzulinhatás károsodása és az ezzel lépést tartani nem képes inzulintermelés, hanem a hasnyálmirigy inzulint termelő, ún. béta-sejtjeinek pusztulása és az inzulin­termelés megszűnése a háttérben álló ok. Az étrend azonban itt is kulcsfontosságú tényező, hiszen csak az alkalmankénti szénhidrátbevitel ismeretében határozható meg az az inzulin mennyiség, ami a túlzott mértékű vércukor emelkedés megelőzéséhez szükséges. Ha a bevitt inzulin mennyiség a szükségletnél több, vércukoresés lehet a következmény, ha kevesebb, magas marad a vércukorszint, ami tartós fennállás esetén krónikus szövődmények kialakulását segítheti elő. Ezen túlmenően, a szervezetben termelődő és a kívülről, pótlásként bevitt inzulin eltérő hatás­dinamikájából adódóan, egy határon túl az inzulin kezelés sem képes a túlzott szénhidrát terhelés ellensúlyozására.

A felsoroltak indokolják, miért változott meg az étrendi ajánlások összefoglaló neve, s kapta a jelentőségét jobban kifejező orvosi táplálkozási terápia elnevezést. A korszerű étrendi útmutatás nem merev szabályokat, hanem irányelveket határoz meg, amelyek figyelembevételével egyénre adaptált - az életkorhoz, életvezetéshez alkalmazott kezeléshez, valamint a sajátos táplálkozási szokásokhoz, igényekhez igazítható - változatos étrend összeállítását teszi lehetővé. Segíti, hogy az étrend az alapvető elvek és az ajánlott, az érintett személlyel egyetértésben meghatározott napi szénhidrát- és energia-szükséglet szem előtt tartásával helytől, évszaktól, földrajzi helytől függetlenül betartható legyen. Kristályos állapotú cukor fogyasztásának kerülésétől eltekintve nincs tehát a cukorbeteg "eltiltva" semmitől, a fenti ismeretek birtokában a nem-cukorbetegekéhez hasonlóan élvezheti a hazai konyha változatosságát, vagy más tájak, népek ételeit.

Bár e tájékoztató étrendi irányelveket ad közre, fontos hangsúlyozni, hogy a napi rendszerességű, a terhelhetőséghez igazodó fizikai aktivitás is az "életmódkezelés" része, s miként az étkezési ajánlások betartása sem igényel speciális felszerelést, ugyanez érvényes a fizikai tevékenységre is. A rendszeres séta - akár egy-két megállónyi távolság gyalogosan történő megtétele villamos vagy autóbusz helyett, lépcső igénybevétele lift használatával szemben, kertészkedés, hobbi sport űzése, - a kitűzött célnak ugyanúgy megfelelhet, ha életmódba építve kerül sor alkalmazására.